Összefoglaló
Az inflációs meglepetés elsődleges deficitre gyakorolt rövid távú hatását vizsgálva különválasztom a magyar költségvetésben azokat a bevételi és kiadási tételeket, amelyek az inflációt követik, és amelyek azonnal nem reagálnak. Egyéves horizonton a kormányzat által kontrollált tételeknél nem reagáló kormányzati politikát feltételezek, ezért ezeket nominális típusú tételeknek minősítem. A decentralizált államháztartás és a magánszektor esetében azonban döntéstől függ, hogy az infláció évközi kompenzációja megvalósul-e.
Amennyiben a magánszektor a bér és fogyasztás növelésével kompenzál egy 1 százalékpontos inflációs meglepetést, akkor az ehhez kapcsolódó adóbevételek nominálisan a GDP 0,25%-ával nőnek, vagyis megtartják reálértéküket és a nominálisan növekvő GDP-hez mért arányukat. Ellenkező esetben a bevétel nominálisan változatlan marad, így a bevétel reálértékének csökkenése és ezáltal a GDP-arányos deficit 0,25%-os növekedése következik be. Ellentétes hatású a decentralizált államháztartási körben elhatározott kompenzáció, ha ugyanis erre sor kerül, akkor a kiadások nominális növelése révén a decentralizált kiadás tartja meg reálértékét és GDP-arányát, a kiadás nominális rögzítése azonban a kiadás reálértékének csökkenését és a GDP-arányos deficit mintegy 0,13%-os csökkenését eredményezi. Az inflációra nem reagáló kiadások nominális rögzítése a növekvő nominális GDP-hez viszonyítva a GDP-arányos kiadás és hiány 0,08%-os csökkenését eredményezi.
Konkrét magyar epizódokat vizsgálva azt találtam, hogy a meglepetés gyakran aszimmetrikus volt, a hivatalos inflációs prognózis a tervezési hiba miatt nagyobb „meglepetést” eredményezett az államháztartásban, mint amekkora a magánszektor várakozásaihoz képest bekövetkezett. Az államháztartási meglepetés idején a magánszektort vagy nem érte meglepetés, vagy kisebb mértékű volt, és az így adódó értékvesztést azonnal kompenzálta. A kivétel az 1995. évi - inflációs meglepetéssel támogatott - kiigazítás, amikor a mérsékelten növekvő nominális adóbevételek GDP-aránya, reálértéke jelentősen csökkent. A fogyasztás nagyobb nominális növekedése, kompenzációja ellenében hatott, hogy az infláció hátterében indirekt adók emelése állt (1995 és 2004). A 2006-os indirektadó-emelés a fogyasztás mellett visszafoghatja a bérek reálnövekedését is, mert azt a béremeléseket követően jelentették be.
A decentralizált államháztartás viselkedése hasonló volt ahhoz, amit a fejlett OECD-országok tapasztalatai mutatnak. A központi támogatások mérsékelt nominális növekedésére (reálértéknek csökkenésére) a decentralizált kör úgy reagált, hogy kiadásainak nominális növekedését mérsékelte, vagyis a reálértékvesztést nagyrészt nem kompenzálta. 1995-96-ban a decentralizált kör kiadásait még a támogatáskiesésnél is nagyobb mértékben fogta vissza annak érdekében, hogy az 1994-es deficitet megszüntesse. A mérsékelt összkiadáson belül azonban a működési - és esetenként a beruházási - kiadásoknál mégis történhetett részleges kompenzáció; becslésem szerint a támogatáskiesésből az inflációs meglepetésnek tulajdonítható rész egyötödét tudták azonnal ilyen típusú kiadásaik nominális növelésével kompenzálni. Ezt fele részben fedezte a saját bevételek növekedése, ami azonban zömmel csak a következő évben valósult meg. Magasabb kompenzáció azokban az években történt, amikor olcsó finanszírozás állt rendelkezésre (privatizációs bevétel 2000-ben), vagy pedig a meglepetés kismértékű volt és egybeesett a választáshoz kötődő beruházási ciklus felszálló ágával (1998). 2007-ben az optimista inflációs prognózis - a központi támogatáson keresztül - csökkentheti a decentralizált államháztartás kiadásait. Feltehetően azonban a tervezési hiba, és ennek egyenlegjavító hatása csekély mértékű lehet.
JEL: E31, E65, H61, H71, H72.
Kulcsszavak: meglepetés infláció, inflációs érzékenység, decentralizált államháztartás.