A pénzügyi válság Lehman-csőd utáni fázisa az új EU-tagországok bankrendszereinek több gyengeségét is felszínre hozta. Az egyik ilyen gyakori gyengeség a kiterjedt devizahitelezés. A devizahitelezésben érintett országok bankjai közvetlen árfolyamkockázatot nem vállaltak magukra, ezt továbbhárították lakossági és vállalati ügyfeleikre. A válság során több országban nagymértékű leértékelődés zajlott le vagy megnőtt egy ilyen leértékelődés valószínűsége, s így a természetes fedezettel nem rendelkező lakossági és vállalati ügyfelek árfolyamkockázata a bankok számára is megjelenő hitelkockázattá alakult át. Ez a pénzügyi stabilitás fenntartásában komoly problémát okoz és a monetáris politikát is korlátozza azokban az országokban, ahol ez utóbbi elsősorban az árfolyamcsatornán keresztül képes hatni a gazdaságra. A háztartásoknak nyújtott devizahitelek elterjedtsége az új EU-tagországok csoportján belül nagyon eltérő mintát mutat mind keresztmetszetben, mind időben. Csehországban például gyakorlatilag nem volt lakossági devizahitelezés, míg egyes balti országokban a devizahitelek részaránya a teljes lakossági hitelezésen belül a 100 százalékot közelítette. Tanulmányunk fő célja, hogy (1) az új EU-tagországokban a pénzügyi válságot megelőzően tapasztalt lakossági devizahitelezéssel kapcsolatos stilizált tényeket szisztematikusan feltárja, és (2) az eltérő mintákat ökonometriai módszerekkel magyarázni próbálja. Ebből a célból egy panel adatbázist állítottunk fel, amely 10 új EU-tagországot és az 1999–2008-as időszakot fedi le. Becslési eredményeink szerint a lakossági devizahitelek elterjedtségét befolyásolhatta a kamatkülönbözet, a monetáris rezsim milyensége és a jelzáloghitelezés egyes intézményi vonásai. A lakossági devizahitelezés mértékét csökkentette, ha a kamatkülönbözet mérsékelt volt, ha a monetáris hatóság magatartására kevéssé volt jellemző az árfolyam-volatilitástól való ódzkodás („fear of floating”) és ha a háztartások számára fix kamatozású jelzáloghitelek is elérhetőek voltak.