A vita a Látogatóközpontban 15 órakor kezdődik.
Diszkutáns: Dr. Bokros Lajos
Összefoglaló
A fenntartható és a gazdasági ingadozásokra rugalmasan reagáló fiskális politika jelentősen hozzájárulhat a gazdaság hosszú távú és stabil növekedéséhez, és elősegítheti a monetáris stabilitást is. Az európai Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) tagországai intézményes ösztönzőket hoztak létre a hosszú távon kiszámítható nemzeti fiskális politikák támogatására. A Stabilitási és Növekedési Paktum a nemzeti államadósság szint és a költségvetési deficit maximálisan megengedhető szintjének rögzítésével, és a strukturális egyensúlyra (zérushoz közeli ciklikusan igazított hiányra) törekvő költségvetés előírásával kívánja biztosítani a költségvetés fenntarthatóságát amellett, hogy megfelelő mozgásteret hagy a gazdaságot esetlegesen érő sokkok ellensúlyozására is.
A fiskális politika hosszú távú fenntarthatóságához és a megfelelő fiskális politikai mozgástér biztosításához Magyarországon is ki kell alakítani a GMU feltételeinek tartósan megfelelő, hosszú távon strukturális egyensúlyra törekvő költségvetést. Egy korábbi tanulmány keretében az MNB elemzést publikált az eurózóna csatlakozás teremtette fiskális kihívásokról, és vizsgálta a konvergencia és a stabilizáció lehetőségeit. Jelen tanulmány az aktuális fiskális fejlemények és az időközben elkészült elemzések felhasználásával kívánja frissíteni, és további szempontokkal, nemzetközi tapasztalatokkal egészíti ki a korábbi elemzés megállapításait.
Az euróövezethez való csatlakozás érdekében a legtöbb ország jelentős mértékű kiigazítást hajtott végre és a referenciaidőszakra a kritériumnak megfelelő 3 százalékos szint alá szorította a költségvetési deficitet. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy – a fenti feltételeknek megfelelő, fenntartható – fiskális konszolidációt nem mindenhol sikerült megteremteni. Az elmúlt évtizedek fiskális konszolidációit elemző empirikus szakirodalommal összhangban a fiskális konvergencia elsősorban azokban az országokban bizonyult tartósnak, ahol az egyenleg javulásának legfontosabb forrását az elsődleges kiadások, azon belül is elsősorban a szociális juttatások és az állami alkalmazottak béreinek mérséklése jelentette (pl. Spanyolország, Finnország, Ausztria). Ezen országokban általában jelentősen csökkent az újraelosztási arány, a szociális rendszerek hosszú távra szóló átalakításával képzett megtakarítások sok esetben lehetővé tették a bevételi oldal mérséklését is, növelve a gazdaság hatékonyságát. Ezzel szemben az adóemelésekre és átmeneti intézkedésekre épülő kiigazítási stratégiákat folytató országokban az euró bevezetését követő években nagy arányban tapasztalható a konszolidáció kifulladása, a fiskális pozíció romlása (pl. Olaszország, Franciaország, Portugália).
Néhány, magas adóssággal illetve magas kockázati prémiummal jellemezhető országban az államháztartási hiány mérséklődésében jelentős szerepet játszott a kamategyenleg javulása is, amelynek mértéke az utolsó években egyes országokban elérte a GDP 2-3 százalékát (pl. Olaszország, Portugália, Görögország). A kamatkonvergencia erősen támogató hatása azonban némileg ellentmondásos a fiskális kiigazítás minőségére nézve: a kiadási oldal kamategyenleg okozta csökkenésének talán szerepe lehetett abban, hogy ezek az országok kevésbé éreztek késztetést az elsődleges kiadások komolyabb mérséklésére.
A tanulmány megállapításai alapján a magyarországi kamategyenleg további javulása várhatóan jóval alacsonyabb lesz, mint a fent említett csatlakozó országokban az ország induló hitelállománya és a kamatkonvergencia előrehaladott állapota miatt. A becslések alapján az ESA-hiány mértékét a kamategyenleg javulása 2009-ig összesen a GDP 0,3-1,1 százalék között csökkentheti.
A tanulmány szerint egy olyan fiskális pálya, amely csak a jelenleg ismert determinációkat veszi figyelembe és további fiskális intézkedést nem feltételez, 2005-2006-ra a deficit további emelkedését eredményezné. Ha feltételezzük a kamatkonvergencia egy viszonylag optimista pályáját, semleges ciklikus hatást és azt, hogy 2008-ig a korábbi kvázi-fiskális tevékenységek nem jelennek meg a hivatalos hiányban, akkor a 2004 decemberében aktualizált Konvergencia program által 2008-ra megcélzott 2,8 százalékos deficit eléréséhez az elsődleges egyenleg javításával összesen a GDP mintegy 3,5 százalékának megfelelő intézkedésre lesz szükség.
A számítás mögötti feltevések azonban egyúttal a szükséges kiigazítás mértében rejlő kockázatokra is felhívják a figyelmet. A feltételezettnél lassabb vagy részleges kamatkonvergencia például akár a GDP 0,7 százalékával is növelheti a 2008-ig szükséges kumulált kiigazítási igényt. A gazdasági növekedés összetételének külpiaci aktivitás felé való elmozdulása, így a reálbérek és a fogyasztás korábbiaknál lassabb várható növekedése egy esetleg negatívba forduló ciklikus hatás kockázatát jelenti az államháztartásra nézve. Az államháztartási aktivitás egy részének kvázi-fiskális tevékenységben való megjelenésének lehetősége a vizsgált időszakban a szükséges kiigazítás mértékében kétirányú kockázatot jelent. Ha a korábbi kvázi-fiskális tevékenységek (például állami vállalatok vesztesége) finanszírozása a hivatalos hiányban is megjelenik (például adósság-átvállalások formájában), akkor ez a rögzített célok eléréséhez a feltételezettnél nagyobb fiskális kiigazítást tehet szükségessé. Másik oldalon, a hagyományos állami kiadások hivatalos hiány által lefedett körön kívül kerülése (például ún. PPP megoldásokban) rövid távon csökkentheti a kiigazítási szükségletet; anélkül azonban, hogy a hosszú távú fenntarthatóságot és a külső egyensúlyt érdemben javítaná.
A kiigazítás során, ideális esetben strukturális – azaz minőséget javító és fenntartható – intézkedések kerülnek előtérbe, amelyek viszont eleinte többletkiadással járhatnak. Ebben az esetben egyáltalán nem kerülne sor csupán rövid távú megtakarítást jelentő kiadás-halasztásra, kiszervezésre, alulfinanszírozásra. Előfordulhat azonban, hogy a nagymértékű egyenlegjavítás érdekében a tartós lépések mellett átmeneti megtakarításokra is sor kerül, ami időben megnyújtja a valódi alkalmazkodást, és a visszarendeződés kockázatát jelenti. Átmeneti megtakarítást jelenthet például a beruházások halasztása, ennek azonban korlátot szab az EU által finanszírozott beruházás – társfinanszírozással együtt vett – nagysága, valamint az autonóm önkormányzati beruházás jelentős aránya.