Miért is ne hasonlíthatnánk össze Lengyelország és Magyarország 1990 utáni fejlődését, kitekintve a 2030-ig terjedő időszakra?
Közép-Európa – mások szerint Kelet-Közép-Európa – országai több szempontból is összehasonlításra érdemesek. Földrajzuk és történelmük, ezért geopolitikai erőterük közel van egymáshoz, társadalmi szerkezetük sem áll messze egymástól, gazdasági és pénzügyi fejlődésük lényegében azonos szintet ér el, miközben a 21. század új kihívásaira is hasonló, sőt sokszor együttes választ adnak. Ebből az országcsoportból is érdemes kiemelni két országot, Magyarországot és Lengyelországot, mert földrajzi adottságaik ugyan erősen különböznek, de értékrendjük alapján több azonosságot, mint eltérést mutatnak.
Mindkét ország, nép és nemzet átélte az elmúlt 1000 év európai történelmében lezajlott nagy átalakulások többségét. Átvették a kereszténységet, átélték a reneszánsz megújulás közép-európai áramlatát, mi magyarok a reformáció/ellenreformáció fordulatait, mindketten – a lengyelekkel együtt – a felvilágosodás, a racionális/tudományos gondolkodás hullámait, majd az első és a második ipari forradalom eredményeit. Túléltük a múlt század három világháborúját /első, második és hidegháború/, voltunk nagyhatalmak által több évszázadon át- és szétszabdalt nemzetek, voltunk birodalmakba betagolva és függetlenek. A „két jóbarát…” romantikus, mégis igaz mondása jelzi, hogy tartósan különleges kapcsolatban állunk egymással.
Mindkét ország társadalma alapvetően individuális /az egyéni érdek rendre megelőzi a közösség érdekeit/ és ez lehet a döntő a jövő megnyerése szempontjából is. Az elmúlt 50 évben az európai individuális nemzetek és közösségek /bajorok, svábok, lombardok, toszkánok, tiroliak, katalánok, baszkok, írek, skótok/ mind felemelkedtek. Most mi jövünk.
1990 óta azonos utat járunk, jelentős időbeli különbségekkel. Nálunk már 1990-ben sokkterápiával indult a piacgazdasági átmenet, a lengyeleknél később, ami azonnal megfordította a két ország közötti esélysorrendet. Mi az 1989-1992 közötti európai recessziót erősítő sokkterápiát követtünk, a lengyelek már egy európai konjunktúrában hajtottak végre sokkterápiát. Mi legalább egy évtizedet veszítettünk, ők legfeljebb néhány évet. Majd a 2004-es EU csatlakozás körüli években a lengyelek jó, mi drámaian hibás gazdaságpolitikát követtünk, ezért mi megint elveszítettünk egy évtizedet, a lengyelek ugyanennyit nyertek. A 2008/2009-es globális pénzügyi válságon ők bravúrosan átsiklottak /9 százalék körüli költségvetési hiánnyal tartották fent a GDP növekedést/, a mi kudarcunk ismert.
2010-től jött a fordulat a magyar történetben. A két ország gazdasági pályája újból párhuzamosan halad, sőt 2019-re visszaelőztük Lengyelországot az egy főre eső fejlettség terén.
Árnyalja ezt az eredményt az, hogy 1990-ben a lengyel elmaradás 20-40 százalékos volt a magyarhoz képest a fejlettség és fogyasztás, életszínvonal és életminőség terén. Így, bár a későbbi hátrányunkat mostanra ledolgoztuk, de a korábbi előnyünket nem tudtuk visszanyerni. A lengyelek sikerének örülünk, de az elveszített magyar lehetőségeket nem feledhetjük. Ennyi a különbség néhány évtized alatt egy jó és egy hibás gazdaságpolitika között.
Mindkét országot azonos kihívások érik majd a 2030-ig terjedő időszakban, amelyekre részben hasonló, részben eltérő válaszokat adnak.
A század három – a Covid-19 előtt már jelentkező - nagy kihívására a geopolitika, technológia és a pénz területén már ebben az évtizedben válaszolni kell. Sőt, a 2020-2030 közötti válaszok akár a század közepéig is meghatározzák a siker és kudarc esélyeit az egyes országok számára.
A geopolitikai kihívás többrétegű itt Közép-Európában. Egyik eleme a Nyugat és Kelet között végbemenő történelmi transzformáció, az Atlanti korszak végének és az Eurázsiai korszak indulásának az ütközése. Az USA és Kína még talán évtizedekig elhúzódó összecsapása, valamint Oroszország európai szerepe áll ennek a kihívásnak a középpontjában. Egy másik réteg a nemzetállamokból álló EU és egy Európai Egyesült Államok közötti koncepcionális ütközés. Ennek része az EU keleti peremének a felemelkedése Nyugat-Európához, ami a dél-európai uniós tagállamok csoportjával történelmi helycserét jelent.
Lengyelország válasza minderre egy erős USA szövetség, egy nemzetállami EU tagság, egy V4 együttműködés, egy orosz-lengyel patthelyzet és egy korlátozott gazdasági együttműködés Kínával. Magyarország válasza egy „egyensúlyi ötszög” megteremtése, amely érdekeltté teszi az USA, Németország, Oroszország, Kína és Törökország politikai és üzleti vezetését a magyar sikerben. A többi válaszunk azonos lesz a lengyelekével.
A technológiai kihívásra a lengyelek egy erőteljesen amerikai tőke- és tudásimport választ adnak majd, behívják a legnagyobb amerikai cégeket óriásfejlesztésekkel /Amazon, Google, Microsoft, befektetési bankok/. Mi egy sokszögű választ adunk, amely egy német-magyar, valamint ázsiai-magyar ipari házasságot és egy amerikai-magyar szolgáltatási együttműködést épít fel.
A pénzforradalomra azonos választ adunk. Ennek lényege az önálló pénzpolitika megőrzése a nemzeti fizetőeszközök megtartásával, a bankrendszerek hazai/külföldi arányainak változtatása és a pénzügyi rendszer digitális transzformációja.
A 21. századi nemzeti önállóság négy forrását nézve /aranytartalék, energia-biztonság, mezőgazdaság-élelmiszeripar biztonsága, valamint saját vezető ipari technológia/ az első háromra azonos a válaszunk, a negyedik forrás még mindkettőnknél hiányzik.
Van még egy, talán még ezeknél is fontosabb kihívás: hogyan tudják összeegyeztetni az alapvetően individuális értékrendű országok az egyén és a közösség érdekekeit? Az állampolgár és a család, a munkaadó és a munkavállaló, az állami intézmények és a társadalmi közösségek kapcsolatai döntik el végül, hogy egy ország felemelkedik-e vagy nem: az egyéni és a közösségi értékrend ellentétes válaszokat adnak a felmerülő dilemmákra.
A lengyel válasz világos, sőt hatékonyan működik. A lengyelek erős nemzettudattal, erős érzelmi és vallási forrásokkal, hatékony állami és üzleti eszközökkel egy új középhatalmat építenek a németek és oroszok között, amerikai szövetségben. A magyar ehhez képest kevésbé világos. Mintha nem döntöttük volna el, hogy régi országot építünk vagy újat is, vállaljuk-e a hatékony válaszokat a nagy kihívásokra vagy nem, közösek-e az itthon együtt élők céljai vagy nem, hatékony legyen az állam vagy csak használható, remélünk vagy hiszünk is, versenyt akarunk nyerni vagy csak részvételt.
Hallgassunk újra és újra Széchenyire: „A múlt elesett hatalmunkból, a jövő urai vagyunk”.