A hosszabb lejáratú (pl. 10 éves) államkötvények hozama tartalmaz kockázati prémiumot, amely elsősorban a jövőbeni magasabb infláció esetén kompenzálja a kötvény tulajdonosát (nem-indexált államkötvények esetén). A 2000-es évek közepén az USA központi bankjának szerepét betöltő Fed többszörös kamatemelésre kényszerült, azonban a hosszabb lejáratú eszközök kamatai - a szokásos logika (hozamgörbe várakozási hipotézise) szerint - nemhogy emelkedtek, hanem inkább csökkentek (az akkori jegybank elnök után ezt Greenspan rejtélyként tárgyalja a szakirodalom), mivel a hosszú lejáratú kötvények hozamában a kockázati prémium jelentősen csökkent. Ekkoriban még széles körben elterjedt volt az a nézet, hogy a kockázati prémium exogén módon változik a monetáris politikától függetlenül. Egy új-keynesi makro-pénzügyes modellben megmutatjuk, hogy a hozam kockázati prémium endogén és nagyban befolyásolja a monetáris reakció függvény vagyis a Taylor-féle kamatszabály. A tanulmány utolsó részében olyan frikciókkal egészítjük ki a modellt (részletesebb fiskális szektorral és reál bérragadóssággal), amelyekről ismert, hogy segítik a modell makró és pénzügyi adatokhoz való illeszkedését. Végül a modellt megbecsüljük USA adatokon (1961-2007) általánosított és szimulált momentumok módszerével (GMM és SMM).